A lopás
2010 július 9. | Szerző: Solya
El sem tudja képzelni az ember
mennyi mindent, kell szem előtt tartania, ha lakást akar bérelni. Főleg, ha nem
egyedül tervezi. Hány szobás, milyen a konyha, milyen a fűtés, nagy e a rezsi,
lehet e állatot tartani, mennyi a lakbér?
Volt egy-két elég ígéretes,
amiket megnéztünk, de egyik sem varázsolt el úgy igazán. Aztán elérkezett a
nagy nap, amikor is az igazit néztük meg. Még nem is tudtuk, hogy ő lesz az,
csak amikor beléptünk. Egyből éreztem a lakás erejét, vonzalmát, tudtam egyből,
nekünk itt kell laknunk. Meghallgattuk azért a paramétereket, majd kis
megbeszélés után le is foglalóztuk. Azon a hétvégén már meg is kezdtük a költözködést.
Vettünk ágyat, kanapét, szépen berendezkedtünk. Nagyon boldog voltam és Laci
is. Bianka csak egy héttel később csatlakozott, addig csak a miénk volt a kis
kastélyunk. Olyan felnőtt érzés kerített hatalmába. Minden nap vidáman ébredtem
és senki sem tudta elrontani a kedvemet. Minden ott volt, a közös lakás és mi
ketten.
Közben persze egyre jobban közeledett a
karácsony és egyre jobban megbolondultak az emberek. Őrült vásárlásba kezdtek
és reggeltől estig moccanásnyi hely sem maradt az áruházban.
Alapvetően nem szeretek unatkozni, örültem
kicsit, hogy mindig volt mit csinálni. Nem volt üres mi boltunk se egy percig
sem. Küzdöttünk a karácsonyi limit eléréséért is.
Végre egy kis egyensúlyt éreztem az
életemben, szerelem, boldogság, lakás, munka, barátok. Nem hiányzott semmi.
Sajnos a plusz jutalékot nem sikerült elérni, nagyon magasra tették a mércét,
nagyon dühös voltam, persze a kollegáim is. Elérkezett a karácsony, Laci
családjánál töltöttük. Pihenéssel, játékkal, beszélgetésekkel, nagy evésekkel.
Ekkor már elkezdtük tervezgetni a szilvesztert is. Mert ugye fel kell avatni a
lakást egy hatalmas házibulival. Meghívtunk pár barátot, csináltunk hideg
tálakat, vettünk sok inni valót és bulira kész volt a kis lakás. Nagyon jól
sikerült, mindenki vidám volt és felszabadult, azt hiszem ez elég bizonyíték.
Éjfélkor egy csókkal pecsételtük meg az elmúlt évet a kedvesemmel és együtt
léptünk át a következő évbe.
Ezt követő pár napban mindenki csak
vegetált, éledeztünk. Majd vissza a kis mókuskerékbe. Uborkaszezon következett
be a boltban. Mindenki kiköltekezte magát karácsonykor így aztán csak
ennivalóért tértek be az áruházba az emberek. Nem is bántam, jó volt egy kis
nyugi.
Persze túl tökéletes lett volna, ha ez így
is marad. Egyik hétvégén mikor szintén elég nagy volt a pangás az üzletben,
betért egy párocska azzal a szándékkal, hogy ékszert szeretnének vásárolni egy
kislány rokonunknak és hogy segítsek. Én persze készséggel segítettem nekik,
csak hogy olyan vitrinekbe voltak az ékszerek, hogy az üveget eltolva
elérhetővé vált számukra a többi értékesebb ékszer is és amíg az egyikük
folyamatosan feltartott és elterelte a figyelmem, addig a másik a hátam mögött
benyúlt az ékszerekért. Sejtem, mikor megvolt a szajré, jelezte a másiknak és
sietve távoztak, mondván, hogy nem dönthetnek egyedül és ide hívják a többieket
is. Én nyugtáztam a dolgot, visszamentem a pultba, de nagyon furcsálltam a
szituációt ezért nyomban oda mentem a vitrinhez és megláttam, hogy eltűnt
4olyan ékszer, melyeknek az együttes értéke közel fél millió forint. Kivert a
hideg veríték és futottam ki a biztonsági őrökhöz, hogy segítsenek.
A
több éves értékesítési tapasztalatom alatt soha nem történt velem ilyen, hogy
lopjanak, mialatt én felügyelek a boltra. Nagyon megijedtem. Ami eztán
következett, azt a következő fejezetben részletezem.
A döntés
2010 június 17. | Szerző: Solya
Viki meséje.
Nagyon sokat hallgattam őt, mintha mindent tudott volna és mégis keveset. Egy
olyan zóna vette körül, ami megvédte a felé táplált hitetlenségektől, persze
mikor nem volt jelen nem tudtad bevallani magadnak, mégis csak hiszed a
szavait.
Ebben és
abban ne bízz. Ezt és azt ne hidd el, csak ha teljesen bizonyos vagy benne, de
teljesen bizonyos soha nem lehetsz. Én próbáltam alkalmazkodni sok mindenben,
mondhatni másból se állnak a napjaim, csak abból, hogy másokhoz alkalmazkodok,
de ez se elég valahogy. Mindig én jövök ki rosszul és húzom a rövidebbet, talán
épp ezért én vagyok az, aki a legtöbbet tanul az esetekből, és ez erősebbé is
tesz. Így talán nem bánom a dolgot. De csak így lehet tanulni? Tapasztalatot
szerezni?
Azt se kellett volna annyiban hagynom, hogy
a szabadságomról haza rángattak, de mégis tűrtem és így bele sodródtam abba,
hogy kihasználták a „mulyaságomat”. Közeledtek a hidegek. A fázós estéken még
több okunk volt egymáshoz bújni, egyszerű romantika költözött a lakunkba. Apró
boldogság magok és ebből sosem volt elég és sosem fogyott el.
Itt az ősz. A narancsos táj külön
élvezettel gyönyörködteti a szemeimet és fotózásra ihlet. Imádom a sok színt és
talán még vidámabb, mint egy két nyári táj. Megmaradt hobbinak a fotózás. Pedig
nagy terveim voltak, hogy majd milyen híres fotó művész leszek, de talán ezen a
pályán is csak azt ismerik el igazán, aki milyen tanult és diplomás. Nekem nem
volt rá pénzem, hogy címet szerezzek. Maradok mezei fotós, aki megbízik a mezei
kritikákban és nem épít hiú reményeket.
A munkahelyemen közölték velem, ha eddig
nem vettem ki a szabadságomat, akkor most már ne is tervezzem, hiszen a
szezonra való tekintettel már nem vehetem ki. És ez persze mindenkire vonatkozott.
Persze jó, ha az ember pénzt keres minden adandó alkalommal, de kell a pihenés,
a szeretteiddel való gondtalan együtt lét. De mit tudsz tenni? Örülsz, ha van
munkád és tűröd a zsarnokságot. Elviseled a megpróbáltatásokat és várod a
lehetetlen elismerést.
Otthon se volt minden túl rózsás, de eléggé
eltörpült azért a munka mellett. Három generáció volt egy fedél alatt és ez
elég sűrűn ott bukott ki, hogy nem ugyanazok voltak az értékrendek, persze
senki sem akarta megbántani a másikat, de a maga igazát mindenki kivétel nélkül
szajkózta. Jöttek a megbánások, de a téma ugyanaz maradt másnapra is. Laci
mérlegelt, azt mondta igazságtalanság volt részéről, hogy hagyta,
alkalmazkodjak hozzá és tűrjem a nézeteit, hogy ő majd csak saját lakásba
költözik legközelebb. Nem fogja mások zsebét tömni. Tehát elgondolkodott ezen
és úgy döntött menjünk albérletbe.
Nagyon megörültem ennek a döntésének. És
nem azért mert eljövünk a családjától, hisz nagyon szerettem/szeretem őket.
Hanem azért, mert ez már valamiféle felnőtt és öntudatos érzéssel töltött el. A
barátnőm Bianka is csatlakozni akart hozzánk, aminek nagyon örültünk. Ő sem
talált munkát Miskolcon és megelégelte a dolgot. El kezdett keresgélni
Budapesten, mi meg szorgosan gyűjtöttünk az albérlet kínálatok linkjeit. Csak
úgy repkedtek az e-mail-ek, hogy ezt nézd meg, az milyen? Aztán szép lassan
elkezdtünk „terepre” kijárni. Megtalálni a legjobbat nem lehet két perc alatt
az biztos.
Bianka
talált magának egy állást. Én görnyedtem a karácsonyi szezon, ijesztő közelgése
alatt, Laci pedig tárgyalt a lakásügyben a tulajokkal. Lassan, de biztosan
közeledtünk a megfelelő lakás felé. Erről majd a következő részben mesélek.
A nyaralás
2010 június 5. | Szerző: Solya
Annyira nem
figyeltem semmire csak rá, hogy még a saját szülinapomról is megfeledkeztem.
Jöttek a köszöntős sms-ek és az e-mail-ek. Szerintem azelőtt még soha nem
kaptam ennyi köszöntést, mint akkor. Mintha mindenki tudta volna, milyen boldog
vagyok és egy kicsit lopni akart volna a napjaimból.
Boldogan
adtam belőle mindenkinek, mert nagyon sok volt belőle. Egész gyorsan eltelt ez
a szülinap, de nagyon jó volt. Laci kitett magáért és a szülei is. Viszont
jöttek az első problémaforrások a munkahelyemen. Kezdték kimutatni a foguk
fehérjét a kollegáim. Jutalékos rendszerben dolgoztunk és saját eladást kellett
megtolni a legjobban, hogy jobb pénzt kapjunk. Kis versengés lépett fel. Ezzel
igazából nem is lett volna olyan nagy probléma. Inkább azzal, hogy szép lassan
minden apró-csetlő dolgot én csináltam meg és idővel a nagyobb dolgokat is. A
türelmemnek köszönhette a váltótársam, hogy nem borultam ki, hiszen mindenért
engem hibáztatott és ő nem csinált semmi számottevőt.
Próbáltam kiküszöbölni és még jobban
bizonyítani. Főleg a nagy főnökök előtt, hogy legalább ők ismerjék el a
törekvésem és azt, hogy igenis én vagyok az, aki összetartja a boltot. Nem én
voltam az üzletvezető, rájöttem hogy e nélkül a titulus nélkül sokra nem
megyek, hiszen előbb hisznek az ő tény elferdítésének mint az én szavaimnak.
Bianka a barátnőm egészen kicsi korom óta. Nagyon hiányzott már, ő Miskolcon maradt és így ritkán tudtunk találkozni.
Ezért megbeszéltük, hogy együtt nyaralunk. Laci, Bianka, a kolleganője Anett és
én. Úgy vártam ezt a nyaralást, mint a messiást. Nagyon ki voltam merülve a
munkától. Talán nem is fizikailag voltam le strapálva, mind inkább lelkileg,
szellemileg. Balatonra mentünk. Kicsit későn kezdtük el szervezni, úgyhogy nem
kaptunk közvetlen a buli központban szállást, de taxival nem volt messze és
nyugis is volt.
Az első nap lementünk a helyi közértbe és
bevásároltunk rengetek innivalót, rágcsát és miegymást. Persze nem lehet egy
barátokkal együtt töltött nyaralás első napja nagymamás. Ezért már késő délután
elkezdtünk inni és jól érezni magunkat, szépen be is rúgott mindenki, mint a
csacsi.
Másnap nagy nehezen összeszedtük magunkat
és autóval lementünk a beach-re. Napsütés, sok ember, nagy napozó ágyak, hűsítő
italok, csillogó víz és jó hangulat. Nagyon jó volt. Kint feküdtem a Napon,
éreztem ahogyan teljesen kiszívja minden energiámat, de nem zavart, hagytam
magam és ez ki kapcsolt. Miután megmártóztunk a Balatonban, elmentünk kicsit
szétnézni a bazár soron és a játék termekben is, majd az esti program:
Alkoholi. Talán hallottál már róla, ez egy egyetemisták által kitalált és
nagyon támogatott társasjáték, amit ha valaki végig játszik az vagy a
detoxikálóban köt ki vagy nincs mája.
Mi azért nagy bátran belefogtunk. Nem
tudtuk milyen hatásos ezért már 8kor elkezdtük játszani. Első dobás, igyál
egyet, második dobás, igyál a szomszédoddal kettőt. És így tovább szépen,
minden mező valami újabb változatát adta célul az ivásnak. Nem telt bele fél
óra és mindenki röhögve, teljesen részegen forgolódott az asztal körül. Nagyon
berúgtunk. De azt hiszem, egy fiatalos nyárnak erről kell szólnia, hiszen
nagyon jól érezte magát mindenki. Majd ezt követően kitaláltuk, hogy be kéne
menni Siófokra és bulizni egyet és így is tettünk. Így telt el az a pár nap
nyaralás és mindenki nagyon jól érezte magát.
De eljött az utolsó nap, reggel az
üzletvezető hívására ébredtem, hogy hol a francba vagyok? Ott kéne lennem a
boltba, mert ma én dolgozok. Persze, az utolsó szabad napomon én dolgozok. Azt
hiszem, magamat hibáztathatom csak emiatt, hiszen a másik naptárba lett csak
feljegyezve, hogy aznap is szabad napos vagyok, és ő meg nagy rafináltan
kihúzta arról a napról a szabadságomat, mintha nem is lett volna. Talán az én
szamárságom, de hagytam magam. És délelőtt haza utazván, délutánra már be
kellett menjek dolgozni.
Innentől
kezdve egyre jobban eldurvult a helyzet és egyre jobban bele sodródtam. Volt
egy lány, akivel nagyon sokat beszélgettem akkoriban, ő segített és tanácsokkal
látott el. Erről bővebben, majd a következő részben.
Boldogság
2010 május 24. | Szerző: Solya
Még egy két hét erejéig visszamentem
a munkahelyemre, de semmi értelme nem volt. Bevételem nem volt belőle még
mindig és nem is szerettem. Így aztán felmondtam hamarosan.
Lacit behívták egy állás interjúra,
amin nagyon jól szerepelt és nemsokára kezdhetett is az új helyen. Nagyon
örültem neki, hogy végre talált valamit. Minden kritériumnak megfelelt a hely,
amit Laci felállított a leendő munkahelyével szemben. Kapott céges autót,
mobilt, laptopot. Úgy tűnt élvezi is, amit csinál. Én pedig újra belevágtam a
munkakeresésbe. Sokat segítettek nekem Laci szülei. Nem csak a munkakeresésben,
ők lettek a második családom.
Egy két állás interjú jött csak össze, de
nem hívtak vissza. Aztán egy szép napon, Zsuzsi, Laci anyukája, betoppant az
ajtón egy nagy hírrel, eladót keresnek a helyi ékszer üzletben és a kezembe
nyomta a telefonszámot. Kaptam az alkalmon és jelentkeztem, nemsokára be is
hívtak egy személyes találkozóra, ami nagyon jól sikerült. A következő körben a
cég központjába kellett bemennem az ügyvezetővel beszélni és sikerült
megállapodnunk, egy hét múlva már kezdhettem is.
Nagyon tetszett az új állásom, nyugis volt,
kedves munkatársak, elég jó munkabeosztással és nem túl megerőltető munkával.
Azt gondoltam megtaláltam azt az állást, amiben jól érzem magam. Emellett majd
tudok félre tenni és tanulni valamit, amivel majd később foglalkozni szeretnék.
Volt fix alapbérünk, de egyéb juttatásokat
is kaptunk, amikkel együtt már egész jó volt a fizetésem. Mikor megkaptam az
első béremet, nagyon boldog voltam, még sohasem kaptam ennyi pénzt egyszerre.
Végre jól éreztem magam. Életem szerelmével
harmóniában éltünk, mindketten dolgoztunk, és amikor csak tehettük elmentünk
valahová együtt, ez lehetett egy mozi is vagy egy vacsi, a lényeg hogy együtt
legyünk.
Sosem kellettek szavak, ahhoz hogy jól
érezzük magunkat együtt. Ha csak mereven néztük egymást akkor is tudtuk mi jár
a másik fejében és boldogok voltunk.
Annyi szépség hiba volt, hogy a szülei „nyakán”
éltünk és jó lett volna saját lakás, ha nem is vételre, de legalább bérelni
egyet. Ezekről nem beszéltünk konkrétan, mert Laci nagyon hangoztatta, hogy ő
nem fog lakást bérelni, ő már csak saját lakásba költözik. Nem akartam, hogy
azt higgye, rá akarok akaszkodni és hozzá akarom magam láncolni. Így nem
firtattam a dolgot.
Sokat játszottunk azzal az internetes
játékkal, amin keresztül megismertük egymást. Kívülről biztos furcsának és
bizarrnak tűnhetett az embereknek, de minket nem zavart egy kicsit se.
Szerettük ezt csinálni és a közös barátainkkal is ott tudtunk kommunikálni,
mert ugye mindenfelé laktak világ szerte.
Laci is csinálta teljes odaadással a
munkáját és én is mindent bele adtam. Egyre jobban megismerkedtem a
termékekkel, amiket árultunk és egyre jobban belerázódtam a dolgomba. Persze
mindenütt adódnak konfliktusok, de elejében nekem csak pár vevőmmel fordult elő
ilyesmi. Ha épp mindent akart, de végül semmi sem tetszett neki. Ebből a
szempontból azt hiszem tényleg ideális eladó vagyok, nagyon toleráns tudok
lenni.
Ahogy teltek a hetek, el is jött a jó idő. Már
lenge ruhában mászkáltak az emberek és madárcsicsergésre ébredhettünk egymás
karjaiban. Csodás volt. Elvitt engem sok helyre itt Budapest környékén,
Szentendrétől kezdve Pilisszentivánon át mindenfelé és nem létezett más
számunkra, csak mi.
Ahogy közeledett az igazi nyár,
elterveztük, hogy el kéne azért menni valahová nyaralni. Meg is beszéltük a
barátnőmmel, hogy összehozunk valami őrültséget. Erről a következő fejezetben
mesélek neked.
Állásra fel
2010 május 13. | Szerző: Solya
Elkezdődött a munka keresés
időszaka, Lacinak is kellett munkát találjunk és persze nekem is. Nehéznek
indult, mert pont ebben az időben volt a „válság” a legkritikusabb.
Lacinak
volt megtakarított pénze, amit még külföldön való tartózkodása alatt tett
félre. De ez rohamosan fogyott. Kifényeztük hát az önéletrajzainkat és
jelentkezni kezdtünk mindenféle állásokra. Én legalábbis mindenre, amire csak
lehetett. Laci azért megszabta, hogy olyanokra fog jelentkezni, amik
megfelelnek az elvárásainak. Kapjon céges mobilt, kocsit, egyéb juttatásokat.
Nekem az első munka az ősszel jött össze.
Az egyik nagy bevásárló központ cukrászatán kaptam kisegítői munkát. Gondoltam,
nem a legjobb, de fizetnek érte. És tényleg nem volt a legjobb. Sőt… Három féle
beosztás, kevés pénzért és 8órában kellett egyfolytában robotolni. Olyan voltam,
mint akit kifacsartak.
Egyáltalán nem vettem komolyan, hogy nem
szabad a munkákkal csak úgy dobálózni. Így három hét után ott hagytam ezt a
munkát. Egyik reggel felmentem a főnökhöz, közöltem vele, hogy mi a helyzet,
eztán haza mentem, lefeküdtem az ágyra és aludtam, mint aki még soha nem aludt
egy szemhunyásnyit se.
Laci támogatott és mondta, hogy jól tettem.
Így aztán végképp biztos voltam benne, ez nem volt egy rossz döntés.
Viszont, amikor már az ezt követő hónap
végére sem találtam semmit, kezdtem kétségbe esni. Egyetlen egy interjúra
hívtak be. A belvárosba. Fel is vettek és következő héten már kezdtem is. Azt hiszem,
nem kell neked mondanom, hogy milyen hátrányokkal jár az, ha csak jutalékos
rendszer van egy munkahelyen.
Kerek három hónapig próbáltam érvényesülni
ezen a helyen. Voltak hullám völgyek, mikor semmi kedvem sem volt neki állni
dolgozni. Annyira letört a sok negatív visszajelzés. A munka lényege telefonon
keresztüli értékesítés volt. Nem mondhatnám, hogy nem ment nekem, csak fura
módon egy komolyabb érdeklődőmből se lett szerződés, át kellett adnom az ügyet
a főnöknek, ha odáig jutottunk, hogy szerződik velünk a cég. Átvertek,
egyértelműen. Túl jóhiszemű vagyok és ezt akkor még nem láttam át.
Idő közben Laci is talált kisebb nagyobb
munkákat, mert hát nem ülhet otthon egész nap a nagy halra várva. A szülei
rugdosták, hogy csináljon már valamit.
Ebben az időben már kiteljesedett egy olyan
valami köztünk, amit szerelemnek hívnak. Imádtuk egymást mindenestül. Ha nem
lett volna rajtunk kívül semmi és senki az sem érdekelt volna minket. Ha
megszűnik körülöttünk a világ, a semmi közepén lebegve lettünk volna boldogok
egymás karjaiban.
Így visszagondolva, nagyon komolytalanul
álltunk mindenhez, főleg a munkához. Eljött a karácsony és elterveztük, hogy
leutazunk Miskolcra a szüleimhez. Nekem január 5.-én kellett csak vissza mennem
dolgozni, Lacinak meg még mindig nem volt munkahelye. Annyira jó volt pihenni,
semmivel sem törődni csak egymással, hogy ott töltöttünk vagy 3 hetet egyhuzamban.
Nagyon élveztem minden egyes percét, odáig
voltunk egymásért. Mikor visszatértünk Pestre, bele vetettünk magunkat a munkakeresésbe,
mert a pénzmag teljesen kiapadt és kezdett az a nyomás nehezedni ránk, hogy az
ő szülein élősködünk és ezt nagyon nem akartuk. Csak teltek felettünk a hetek,
munka nem volt, de nem rontotta kedvünket, mert a szerelem annál nagyobb és
erősebb volt. Azt mondtuk, míg világ a világ, ha mi együtt vagyunk, semmi baj
nem történhet. Együtt erősek vagyunk és soha nem volt még úgy, hogy ne lett
volna valahogy.
Kis protekcióval tán, de sikerült találnom
valamit. Lacinak is hamarosan jött egy lehetőség. Hogy mik voltak ezek. A
következő fejezetben elmesélem.
A buli
2010 április 25. | Szerző: Solya
Mire észbe kaptam már fent
laktam Pesten. Élveztem a nyarat. Persze Peti jelen volt még a fejemben elég
rendesen, de nagyon élveztem a „szabad” életet. A játékból ismert, Lacival
közös haverunk egyszer csak felhívott minket, hogy nincs e kedvünk meglátogatni
őt Balatonnál.
Persze nekünk volt kedvünk
menni. Fogtuk magunkat és leutaztunk oda. Egy kis házikót béreltek és úgy volt,
hogy többen fognak menni, de 3 ember visszamondta és így mi is elfértünk. A
gondtalan pihenés ült ki rám. Nagyon jó érzés volt. Egyik nap, lementünk
fürdeni a Balatonba és elkezdtünk labdázni. Lacinak nem volt kedve és elkezdett
sétálni a vízben, a labdázás hevében egyszer csak arra lettünk figyelmesek,
hogy nincs ott mellettünk. Elkezdtük keresgélni, de közbe ment le a Nap és
egyre kevésbé láttunk. Nagyon megijedtem, hogy hol lehet. Riasztottuk a parti
mentőket is és a part mentén rohangálva kiabáltuk a nevét. Sírtam, féltem.
Mikor már teljes kétségbe esésemben pislogtam a Balaton csillogó sejtelmes vize
felé, lefékezett mögöttem egy autó, hátrapillantva megláttam őt, ott ült benne. Visszament a
házhoz, azt mondta szólt is csak nem figyeltünk rá. Remegtem, zokogtam, magához
szorított, mondta ne sírjak, nem történt semmi. Ellöktem magamtól és beszálltam
az autóba.
Vissza értünk a szállásra. Ő hátra ült
mellém és megölelt, mondta ne haragudjak, ő érte még senki nem aggódott így és
lehet, furán hangzik, de nagyon jól esik neki és örül. Nem gondoltam volna,
hogy ennyire megvisel, de ahogy átölelt már éreztem, hogy kezd kiszállni
belőlem ez a rossz érzés.
Visszaérve Pestre, elkezdtük szervezni a
bulit. Nagyon izgultam és vártam erre az eseményre. A padlástérben alakítottuk
ki a party helyszínét. Én díszítettem, berendeztem, Laci pedig a technikai
részét oldotta meg.
Elérkezett az első nap. Körülbelül 5-6
ember jött el és ebből 4-en ott alvós tervekkel jöttek. Nagyon nagy volt a hangulat,
élveztem minden percét, rengeteg képet készítettünk amint valaki iszik valamit,
vagy valaki valakivel iszik valamit. Ez lehetett persze a fő irányvonala, de
hát miről is szólt volna, hisz fiatalok vagyunk. Csak olyanok voltak ott,
akikkel a játékban barátkoztunk össze, volt olyan, akivel előtte még nem is
találkoztunk, külföldről jött haver is volt.
Mindenkit megismerhettünk közelebbről.
Nagyjából 5napig tartott a buli és minden nap cserélődtek az emberek, de akadt
egy kettő, aki végig ott volt.
Vége lett. Nagyon jól sikerült. Örömmel
nyugtáztuk, hogy egy baráti összejövetelnek így kell kinézni, és jobb nem is
lehetett volna.
Idővel kezdtünk egyre közelebb kerülni
egymáshoz Lacival. Elkezdett udvarolni nekem. Tudtam, hogy elkövetkezik ez az
idő is, de egy kicsit sem bántam, nagyon jól éreztem magam vele. Engedtem és
persze én is közeledtem felé. 
A körülöttünk élőknek nem híreszteltük, hogy
alakulóban van valami, de persze csak a hülye nem gondolt rá.
Eltelt a nyár. Nagyon boldog voltam,
köszönöm neked.
Akkor
azt gondoltam semmi sem ronthatja el a kedvem. De mégis akadtak dolgok, amik
beszürkítették a napokat. Mondhatnám, semmi sincs ingyen. Ezt is elmesélem
majd.
Eljött a nyár
2010 április 17. | Szerző: Solya
Eljött a nyár, a jó idő, a
változás szele. Kezdtem úgy érezni már semmi sem tart vissza, hogy lépjek.
Ebben nagy segítségemre volt egy találkozó.
Egy pár barátommal, akikkel a
játékban ismerkedtem meg, összejöttünk Budapesten. Egy kis buli, pia, röhögés.
Nagyon élveztem, ott voltak azok, akikkel
amúgy is a minden napjaimat együtt töltöttem, csak virtuálisan és így
személyesen még jobban megszerettem őket. Olyanok voltunk talán, mint egy kis
család. A vendéglátónk Barbi, ellátott minket ennivalóval és innivalóval, igazi
anyuka módjára.
Olyat éreztem ott, amit még azelőtt soha,
az újdonságot, némi szabadsággal és függetlenséggel fűszerezve, hogy a „nagy”
városban vagyok Peti és a szüleim nélkül. Hamar eltelt ez a hétvége, de
élveztem minden pillanatát. Ekkor ismertem meg személyesen Lacit. Nagyon
örültem neki, külföldről jött haza pihenni a nyárra és jó, hogy volt ideje
beugrani hozzánk.
Haza mentem és hiányt éreztem, annak a
bizonyos újdonságnak a hiányát. Közben Lacival egyre többet beszélgettem,
msn-en és telefonon is. Mesélt sokat külföldről, az ottani életről, meg hogy ő
budapesti és a szüleihez jött haza. Lementek együtt pihenni egy kis
tavacskához.
Mivel tudtam, nemsokára megy haza,
meghívtam hozzánk, hogy jöjjön és ismerje meg az én is kis városkámat is. Összebarátkoztak
Petivel elég hamar. Örültem neki, hogy jóban vannak, mert akkor már nagyon jó
barátomnak tartottam Lacit. Csak két napot töltött nálunk és persze mivel jól
éreztük magunkat, gyorsan eltelt. Visszament, irigyeltem.
Eltöprengtem rajta, hogy ha ő ott élhet, és
ő kiment külföldre is, akkor én miért ne tehetném meg? Nem voltam már szerelmes
Petibe, jó volt mellette, biztonságos, és megszokott…megszokott. 
Eldöntöttem,
megbeszélem vele az érzéseimet, és az elképzeléseimet.
Elváltak útjaink, így volt a jobb.
Megkértem Lacit, hogy segítsen elindulni az utamon, mivel még nagyon tapasztalatlan,
naiv voltam. És bevallom, féltem. Egyedül nem mertem neki vágni. Miskolcon már
nem láttam előre lépési lehetőséget, sok mindent vártam Pesttől, új munkát, új
életet.
De mielőtt ennek neki vágtam, még ott volt
a nyár. Kijárt egy kis pihenés, egy kis felejtés, mert elég rendesen benne volt
még a fejemben Peti, nagyon szerettem még persze, az ilyesmi nem múlik el csak
úgy.
Az előző buli sikerességére való
tekintettel elterveztük Lacival, hogy szervezünk egy újabbat, csak ezt már
nála, vagyis a szülei házában, egy hosszabb bulit, amire minél több embert
elhívunk.
Izgalmasnak ígérkezett. Azt
hiszem ekkora döntést még nem hoztam addigi életem során, csak úgy elhagyni a
várost és kipróbálni az ismeretlent, de akkor már nem volt bennem félelem. Hogy
milyenre sikeredett a buli? Azt is meg tudod, ígérem.
Ez már megint egy unalmas hétvége
2010 március 25. | Szerző: Solya
Még
általános iskolás koromban sokat szerepeltem mindenféle előadásokban,
színdarabokban, még díjakat is nyertem egy-kettővel. Tetszett is, és szerintem
jól ment nekem.
Ez a
társulat ahová elszegődtem, elég kicsi volt, de annál lelkesebb. Szeltük
Magyarországot keresztbe, hosszába. Mindenfelé mentünk fellépni és izgalmas
volt, minden nap máshol alakítani a csalót vagy a bájos hercegnőt. Nem volt
nehéz megtanulni a szöveget és összegyakorolni, mert mindenki rendelkezett
legalább egy kevés színjátszós múlttal.
Szeretek utazni, de az hogy
minden nap 3-4órát vándorlással töltöttünk, kicsit kiölte belőlem ezt a
szeretet és nagyon lefárasztott egy bizonyos idő után. Nagyon rövidnek tűntek a
nappalok, korai kelés, hosszú kocsiút, gyors előadás majd újabb hazaút és már
ott volt este 6-7 óra. Szinte semmihez nem volt már kedvem mikor haza értem,
fáradt voltam és nyűgös.
A munka részével csak egy
minimális gond volt, amivel szerintem minden színész küzd fellépés előtt, a
lámpaláz. Nálam ez hasi görcsök formájában jött elő, és heves pulzus kísérte.
Viszont mikor kiléptem a színre, mintha elvágták volna. Megnyílt előttem a
világ és olyan átszellemülten tudtam azonosulni az aktuális szerepemmel, mintha
nem is előadás lett volna.
Mikor bevettek a csapatban,
tisztában voltam vele, hogy nem sokáig fogom csinálni, mert nem volt jó a
fizetés. Igazából a rezsi rám eső részét éppen fedezte, és akkor még nem ettem
semmit… Sajnos ez épp elég ok.
Újra elkezdtem munka után
járni, de semmi siker nem talált rám. Ezért köztes megoldásként visszamentem a
régi munkahelyemre és ott húztam az igát.
Egyre csak fogyott a nappalok
hosszúsága és én alig vártam a hétvégéket hogy végre lazíthassunk egy kicsit. Ilyenkor
általában átjöttek barátok pókerezni vagy italozni kicsit, esetleg utána egy
kis buli valamelyik helyi szórakozó helyen. Jónak tűnt ez kikapcsolódásképpen.
Egy ideig. Teltek a hetek és észre se vettem mennyire monoton lett az egész.
Amikor egyik szombati nap rádöbbentem, nincs kedvem barátokhoz, bulihoz,
iváshoz. Más kikapcsolódás kell. Visszatértem a játékhoz.
Tudom, ez most lehangolónak
tűnik, de az ottani haverokkal és a játék érdekességeivel, sokkal jobban ki
tudtam kapcsolni, és 
egyfajta hobbimnak éreztem az egészet. Amit persze Peti
nagyon nehezen tűrt el.
Felütötte a fejét a háziasszony
incidens.
Az, hogy a játék elveszi az
időmet az otthoni tennivalóktól. Azt tudni kell rólam, hogy soha nem voltam egy
konyhatündér, sőt! Kifejezetten utálok főzni, sütni. Tisztában vagyok vele,
hogy ez a tulajdonság egy nőt tekintve nem túl pozitív, de sose rejtettem véka
alá. Szívesen kitakarítok vagy mosok, de körülbelül ennyi.
Peti sokat dolgozott és mielőtt
haza ért, szerintem arra számított, hogy valami főtt vacsival várom haza. De
hiába. Sok vita kerekedett ebből, de egyikünk se értette meg a másik
nézőpontját.
Nagyon szégyelltem magam,
amiért nem vagyok képes neki főzni, próbálkoztam vele, de eléggé félre sikerült
próbálkozások voltak ezek.
Beállt az életünk egy síkra. Napközben munka volt, amikor este
éjszakás volt akkor hajnalig játszottam, hétvégén meg a számomra már unalmassá
vált haverozós programok. Ki kellett libbennem ebből, mert előbb utóbb bele
őrültem volna.
— folyt.köv. —
Próbálkozások
2010 március 16. | Szerző: Solya
Még egy-két hétig csak ingáztam
a szüleim háza és Peti belvárosi lakása közt, de valahogy nem éreztem teljesnek
az összképet. Türelmetlen és akaratos lényemnek köszönhetően rávezettem Petit,
hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha beköltöznék hozzá.
Kompromisszumot kötöttem saját
magammal, hogy csak akkor maradok, ha találok munkát, mivel egy keresetből nem
tudunk megélni ketten. Rengeteg helyre beadtam a pályázatomat. Bolti eladói
állás, különféle irodai munkák, tele marketing és egyebek. Nem hívtak vissza
sehonnan. Az egyik barátnőmtől, Napsugártól, kaptam egy fülest, hogy az egyik
tele marketinges cégnél keresnek előhívókat és úgy gondoltam megpróbálkozok
vele. Azt mondta őt már felvették és pár napon belül kezdi a munkát. Mi baj
lehet, ha én is megpróbálom?
Kaptam is egy időpontot és bementem az
interjúra. Nagyon könnyen felfedtem a valós érzelmeimet ezzel a fajta munkával
kapcsolatban. Odabent határozottnak és megnyerőnek éreztem magam, de mikor
kijöttem, éreztem, hogy nagyon elrontottam. Igazából nem is csodálkozom, hogy
nem vettek fel, és teljesen megértem a HR-es nőt is, aki tágra nyílt szemekkel
kutatta, vajon mit keresek én ott. Napsugárnak se alakultak ott jól a dolgai,
gyorsan depressziós lett attól a munkától és kikészült. Két hét után ott is
hagyta.
A következő állomásom egy dísztárgy és
ajándék bolt volt, nem messze Peti lakásától. Úgy találtam rá, hogy elsétáltam
a közeli bevásárló központba és az üzletsoron szétosztogattam az
önéletrajzomat.
Egyedül innen kerestek vissza és mikor
bementem beszélgetésre akkor rögtön fel is kértek egy próba időszakra. Nagyon
kritikus lehetek a munkák terén, vagy tényleg csak „trágya” helyekre sodródtam,
de mindenféle bajom volt azzal a hellyel. Napi 12órás munka és kevés fizu, olyan változó
beosztással, mint az időjárás. Csak rám telefonáltak, hogy be kéne jönni, dolgozni
és nekem ugranom kellett. Pár nap munka után elérkezett a hétvége. Ilyenkor
semmivel sem foglalkozok csak a szeretteimmel és a pihenéssel általában. Nem
vettem észre, hogy a telefonom kikapcsolt, csak vasárnap este mikor be akartam
állítani az ébresztőt rajta. Gyorsan bekapcsoltam, de nem kaptam
figyelmeztetést nem fogadott hívásról. Reméltem, hogy tényleg nem kerestek. De
hétfőn felhívtak, menjek be a béremért és köszönik, de másra esett a választás.
Akkor azt hittem az én hibám, és rajta kellett volna ülnöm a telefonon, hátha
behívnak dolgozni. De nem, tényleg másra esett a választás. A nagyfőnök
unokahúga. Hogy honnan tudom? Biztos forrásból.
Ilyen világot élünk, de ezzel nem nagyon
tudsz mit kezdeni.
Egy másik barátnőm Kati, is munkát keresett
akkor, együtt találtunk egy melót, aminek a fő témája a különböző krémek és testtápláló
anyagok voltak. Ezeket kellett értékesítenünk. Ismerősöknek főként. Mondanom se
kell, MLM rendszer volt a cég, mozgató rugója. Akkor ismerkedtem meg ezzel a
fogalommal. Egy ideg ment ez a biznisz, de hamar rájöttem, hogy ehhez komoly
elhivatottság kell, mert ha nem csinálod 1500%-al akkor nem fogsz vele pénzt
keresni. És, ha úgy is csinálod, akkor se sokat, mert ahhoz vagy 30lépcsőfokot
kell lépned, hosszú évek alatt. Nem éreztem magaménak ezt a munkát se,
elkezdtem keresgélni tovább.
Mindeközben Katit, az egyik jó barátja
felkérte, hogy segítsen be az amatőr színjátszó társulatuknak, mert szezon
előtt két társuk is felmondott. Egyből szólt nekem is, hátha beválik.
Hogy
mennyire vált be ez a munka és milyen tapasztalatokat szereztem itt, azt a
következő részben elmesélem.
— folyt.köv. —
Minden okkal történik
2010 augusztus 11. | Szerző: Solya
Hosszú idő után újra jönnek a
szavak, gondolatok. Már egy hónapja nem tudtam írni. Elég nehéz szakasza volt
az életemnek ez a lopásos trauma.
Persze tettem feljelentést a
rendőrségen ismeretlen tettes ellen, felmértük a kárt. Tudtam, hogy nem vagyok
köteles kifizetni, de veszélybe került az állásom. És jól sejtettem, először
megpróbálkoztak kifizettetni velem a boltot ért károkat, de miután tudtam, hogy
nem tehetik ezért védtem magam.
Ezt követően egy hét után elküldtek. Nagyon
hosszú procedúra volt, mert közös megegyezéssel akartak elküldeni, de mivel én
nem akartam eljönni ezért körülbelül egy hónapig elhúzódott az elbocsátásom,
mire sikerült megegyezni.
Kínos beszélgetések tömkelege. Nem kívánom senkinek azt a megpróbáltatást és
ideget, amit át kellett élnem akkor. Viszont így visszagondolva örülök, hogy
így alakult. Főleg azért, mert ez is erősebbé tett és tanultam a dologból.
Újra neki állhattam munkát keresni.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon miért nem tudok egy helyen sem
megmaradni. Ez az ékszer üzlet volt a legtovább, de itt is közbe jött valami.
Keresem az igazit? Csak sok tapasztalatot kell szereznem még mielőtt, rátalálok?
Sok pályázatot adtam be nap, mint nap, de
nem jöttek visszajelzések. Laci segítségével elmentem egy állás interjúra egy
elég széles tevékenység körű céghez, ahová fel is vettek. Ki sem fogod találni
mi volt a munkám.
Call centeres. Már korábban sem rajongtam
ezért a munkáért, de szívvel lélekkel oda tettem magam, mert szükségem volt a
munkára, pénzre. Igyekeztem minél jobban megfelelni az elvárásoknak és közben
küzdöttem saját magammal. Valóban ez lenne az életem? Egyik helyről vándorolni
a másikra? Olyan munkákat végezni, amikben nem lelem örömöm egy kicsit sem?
Amikor próbálsz mosolyogni, hogy igen-igen,
legjobb leszek benne. De közben azt gondolod, bárcsak
tetszik a munka és a
valaki megszólítana az utcán, hogy felkínálja neked álmaid állását. De ezek
csak álmok. Semmit sem kínálnak arany tálcán. Főleg nem manapság. Talán csak,
egyedül Magyarországon nem tudták még teljesen eltüntetni a gazdasági válság
nyomait, még mindig nagy a munkanélküliség. Nem lehet, nem szabad válogatni.
Gyűrtem, akartam csinálni a telefonálgatós
melót is, de az agitálást sosem szerettem. Ment, de nem volt a szívem csücske.
Elérkezett a kampány csend. Nem nagyon
akadt munka és sokunktól elbúcsúzott a cég, mondván, hogy majd szólnak, ha újra
lesz annyi munka.
Kezdett hatalmába keríteni valamiféle
depresszív hangulat, hogy folyton munkát kell keressek és nem jutok sehová.
Csak kapálózok és megfulladok. Ennek ellenére még mindig hittem, hiszek abban,
hogy minden okkal történik és ebből is csak tanulhattam.
Bianka talált magának egy jó munkát, jó
időbeosztással és fizetéssel. Örültem az örömének, mert tetszett neki, amit
csinált és lefoglalta magát. Szerettem volna én is olyan munkát találni. Ha
reggel elindulok munkába akkor örömmel teszem és nap végén nem úgy megyek haza,
hogy na végre vége a napnak. Hisz azért élünk, hogy élvezzük a minden napokat.
Én legalábbis ezt vallom. Talán ezért sem engedi a sors, hogy egy olyan helyen
legyek, ami nem nekem való, vagy nem vagyok tőle boldog. Egy felsőbb hatalom
vigyáz rám és egyengeti utam.
De
vissza a valóságba. Ezt követően újra álláskeresésből álltak a napjaim és
bekövetkezett még valami, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Erről a
következő fejezetben mesélek.
Oldal ajánlása emailben
X