Depresszió

2010 március 3. | Szerző: Solya

 

Kezdem azzal, hogy Peti küzdött
értem és persze kettőnkért, csak nekem nem tűnt fel. Nagyon szerette volna
megmenteni a kapcsolatunkat, de én más külső befolyások miatt két kézzel
kapálóztam. Fiatal vagyok, nem éltem még, bla bla bla.

 

De hát, ha szeretsz valakit,
megértitek egymást és nem vágysz olyan dolgokra, amiket a párod nem tud
megadni, akkor miért rabolnátok egymás idejét? Nekem csak egy hiányérzetem
volt, de ez még nem szakítási indok. De azt csináltam belőle. A játék és a
munka annyira lefoglalt, hogy semmi időt nem szenteltem Petire és ez kezdte
felőrölni a kapcsolatunkat. Olyan érzéseket gerjesztettem saját magamban mintha
felesleges lenne együtt lennem Petivel.

 

Időközben a munkahelyem ott hagytam, mert
nagyon elegem lett az éhbérért minden szabadidőmet feláldozom témából. Bejártam
dolgozni azért a tudatért, hogy van egy hely, ahonnan pénzt kapok, de
például, ha akkor egyedül lakok és egyedül tartom el magam,  abból a
pénzből lehetetlenség lett volna. A karácsonyt még ledolgoztam ott, nem akartam
a legnagyobb pörgésben ott hagyni a csapatot mínusz egy emberrel. Aztán
januártól felmondtam. Így el kezdtem más pénzkeresési lehetőségek után
kajtatni, nem nagy odaadással és eredménytelenül.

 

Kicsit térjünk vissza a kapcsolatomhoz,
honnan tudtam azt, hogy csak én termeltem magamban ezt az érzést, aminek
következtében csupán pazaroljuk egymás idejét? Onnan, hogy a rám kitelepedett
játékszenvedély és lustaság miatt, összevesztem Petivel és szakítottunk. Fontosabbnak
tartottam azt, hogy több teret kapjak és csak magammal foglalkoztam.

Az ezt követő pár napban, amit át éltem nem
kívánom senkinek. A poklok pokla. Mély depresszióba zuhantam. Még a létezés is
fájt. Feküdtem az ágyamban, reszkettem és nem értettem mi történik. Hiányzott
Peti. És a tudat, hogy nincs munkám, ami kis folytonosságot adott a napjaimnak.

Olyan gondolatok járták át a fejemet, mint
amiket a népszerű amerikai romantikus filmekben is láthatsz, hogy jön a
depresszió, de pár nap és átvészeli az ember, de semmiféleképp nem szabad
vissza lépni.

Ennek ellenére én mégis felhívtam Petit.
Nem bírtam tovább. Fájt már a lelkem. Azelőtt nem tudtam, hogy az is tud fájni.
Ő éppen akkor a közelben volt az egyik ismerősénél és átjött hozzám. Nem tudta
mire vélni a viselkedésem. Meghunyászkodtam, meg ígértem neki fűt-fát, hogy
jobb leszek, több figyelmet szentelek neki. Alkalmazkodóbb leszek és
gördülékenyebb. Szemmel láthatóan nem hitt nekem. Több órán keresztül kérleltem
és végül csak annyit mondott hajnal 1 órakor:

„Fáradt vagyok és álmos, most nem tudok
ezzel mit kezdeni, hazamegyek.”

Nem ezt a választ akartam hallani, de
persze nem várhattam el, hogy azonnal a karjaimba ugorjon, hiszen elég görény
módon bántam vele.

 

Másnap miután végzett a
munkahelyén elmentem hozzá, ő aludt. Főztem neki ebédet majd bebújtam mellé az
ágyba és elaludtam. Minden olyan nyugodt és békés volt. Ezt akartam.
Megbocsájtott nekem. Nagy fordulópont következett be az életemben, és a
gondolkodásmódomban. A következő részben elmesélem mik voltak ezek az
elhatározások, hogyan folytatódott az életünk.

— folyt.köv. —

Lebukás

2010 február 18. | Szerző: Solya

 

Azt hiszem, azzal kezdem, hogy az én naivságomra lehet visszavezetni az összes vitát, ami kialakult Peti és én köztem.  Az első főbb vita, ami kialakult köztünk az Ottó miatt volt.

        

Én igazán nem akartam konfliktust, hisz szándékosan ki akar? Főleg, ha annyira ragaszkodik valakihez, mint én akkoriban Petihez.

Mégis olyan jól esett valakivel megbeszélni azt, hogy mik a vágyaim, az álmaim és fura módon mindenben egyezett a véleményünk és az ízlésünk. Igen, Ottó nagyon hasonlít rám sok mindenben és ez, nagyon tetszett nekem. Sokszor elég félreérthető beszélgetésekbe keveredtünk, holott én nagyon szerettem Petit, és eszem ágába sem volt megbántani őt. De az izgalom és az a kis plusz, amit kerestem és az Ottóval való beszélgetésekben megtaláltam, az hajtott.

 

Nem néztem soha másabb szemmel Ottóra, mint barát, kislányként oké… rajongtam érte, de az más volt. Akkor még azt sem tudtam mi az, hogy kapcsolat, szerelem. Miért is kellett volna tudtom? Hisz 11 éves lehettem akkor mikor utoljára láttam őt. És most virtuális társalgásunk folytán, hogy újra elkezdtünk kommunikálni, talán pont ez adott egy nagyobb töltést.

Persze nem mehet minden simán és nem maradhat örökre titokban, hogy nekem van egy másfajta boldogság szelencém is. Az msn-nek van egy olyan funkciója, hogy menti a számítógépre a beszélgetéseket. Ha ezt a funkciót nem kapcsolod ki, akkor automatán menti, amiket írogatsz másokkal.

 

Persze én nem éreztem, hogy el kéne titkolnom ezeket a beszélgetéseket, eszembe se jutott, hogy ez bántóan is hathat. Így utólag belegondolva persze mindig okos az ember. Ha fordított helyzetbe ő csinált volna ilyesmit, akkor én nem úgy reagáltam volna, ahogyan ő tette. Egy igazi úriember volt Peti, és miután rátalált az Ottóval folytatott beszélgetéseinkre, egy olyan diplomatikusan megfogalmazott levélben közölte a beszélgető társammal, hogy ha nem száll le rólam, akkor nagyon megütheti a bokáját, hogy szerintem akárki megirigyelhette volna.

 

Ezt követően volt, az első nagyobb vitánk és komolyan elgondolkodtam mire volt ez jó. Mindeközben lefoglalt az a bizonyos online játék is, amit korábban már említettem neked. És ez a sok dolog már nagyon nem volt ínyére Petinek. Amit nem is csodálok igazából. Nagyon összezavarodtam, mi is kell nekem?

 

Ez a kapcsolat vezet valahová? Vagy csak pazaroljuk egymás idejét? Akkor úgy éreztem igen. Ezért egy olyan lépést tettem meg, amit nagyon megbántam. Hogy mi volt az? A következő részben elmondom, ne aggódj.

 

— folyt.köv. —

Ő Ottó

2010 február 9. | Szerző: Solya

 

A boldogság
sajnos nem magától értetődő még egy olyan kapcsolatban sem ahol megvan a biztos
egzisztencia, hűség, és a kötődés. Petivel mi nagyon megszoktuk egymást és
mindent megosztottunk a másikkal. Lehet, hogy pont ez volt a baj.

 

Egészen
kicsi korom óta vártam, hogy rám találjon az igaz, kebel barátnő, akivel
sülve-főve együtt tölthetjük el a minden napokat és mindent kitárgyalva
fütyüljünk másokra. Egy olyan velem egykorú lány, aki átérzi minden
problémámat, akár pasi dolog legyen, akár családi vita, vagy csak egyszerűen,
hogy mit vegyek fel az esti buliba.

 

Vártam, hátha kialakul egy ilyen barátság,
de nem. Nem történt meg. Éppen ezért általában a pasijaim töltötték be ezt a
szerepet, ami nem mindig a leg megfelelőbb opció. Egyrészt a hiányérzetemet nem
pótolta, másrészt pedig egy plusz olyan tényező miatt ragaszkodtam a pasihoz,
amit alapvetően nem a párjától várna el az ember.

Kerestem valamit, ami megváltoztatja kicsit
a minden napok sablonját és kicsi izgalmasságot rejt.

 

Elérkezett az „msn” kora. Azt hiszem, nem
kell neked bemutatnom. Általában mindenkit megfertőz kortól, nemtől
függetlenül. Van, akit nem ragad annyira magával, de én például nagy szerelmese
lettem. Egy olyan fantasztikus türelmetlenséget váltott ki belőlem, hogy mikor
lehetek újra online, hogy egészen fanatizmussá fejlődött.

 

Mivel akkoriban még nem volt otthon
internetünk, ezért édesanyám munkahelyi gépén tudtam csak msn-ezni. Akkori és
nagyon régi ismerősökkel chat-eltem. De amiről az előző fejezetemben említést
tettem, a boldogság kereső akcióm. Nos, egy régi ismerős az, aki még több
mosolyt és kedvet adott a napjaimnak.

Ő volt Ottó. A legborzasztóbb az volt, hogy
nagyon jól éreztem magam, amikor vele beszéltem. Ez egy kicsit ironikusnak
tűnhet, de ha valaki párkapcsolatban él és még szereti is a másikat, akkor ez
már lelki furdalást okoz.

Szerettem a stílusát. Azt, amikor beléptem
és 10perc elteltével egyszerre írtunk rá a másikra egy „szia”-t. Szerintem
ismered azt a jelenséget, amikor beszélgetsz valakivel és mindenben egyezik a
vélemény és fél szavakból tudjátok, mit akar közölni veled a másik. Ez kissé
ijesztő is lehet, de nekem plusz töltetet adott. Megrendített picit, bevallom.

         Ő
volt az, akit kicsiként szőke hercegnek hittem. Aztán eltűnt hosszú időre a
szemem elől. Feledésbe merült, de mikor újra feltűnt, nagyon felbolygatta a
minden napokat. Ezt a következő részben kifejtem neked, mit is jelentett
pontosan.

 

— folyt.köv. —

Változatosság hiánya

2010 január 30. | Szerző: Solya

Habár sok konfliktust szült az egész családdal való együtt élés, azért mégis csak könnyebb volt így elindulni. Főleg Petinek. Volt fedél a fejünk felett és a kiadások is töredéke volt csak annak, ami lett volna például egy saját lakásban.

Én persze könnyen voltam, mert az én családom. Soha nem jutott eszembe, hogy a páromnak ez milyen lehet. Ő biztos nem kötődött hozzájuk annyira, mint én. Ez persze természetes.

Anyunak nagyon fontos volt mindig, hogy ahol tud, segítsen nekem/nekünk. De Peti egy lakattal lezárt titok könyv volt és nagyon nehéz volt megtalálni hozzá a kulcsot. Nagyon szerette anyu őt és szerintem ez kölcsönös volt.

Most így utólag visszagondolva, sokkal többet kellett volna anyuval konzultálnom az akkori problémákról, sok minden könnyebb lett volna.

 

         Azt hittem szeretem, amiben vagyok. Az életritmus, a lépések, amiket közösen tettünk meg, a programok, a közös nyaralások.

Tévedtem. Csak alkalmazkodni akartam, megfelelni. És amikor  olyan érzésem volt, önző vagyok, akkor is csak ahhoz dologhoz/szokáshoz ragaszkodtam, amit nem én alakítottam ki, amit nem én akartam. Furcsa lehet és bonyolult, de talán idővel megérthető, és átérzed.

Egy nyaralásunkon sem az én pihenésem volt a célpont, hanem az övé. És ebből a szempontból én voltam, aki csendben volt és nem adott hangot a saját nemtetszésének. Még én sem tudtam miért nem érzem jól magam. Holott… Pihenek, nem?

 

Egy képet, egy ideált, egy sablon jövőt akartam követni, kialakítani, szeretni. Nagy hiba lett volna, ha azon az ösvényen maradok. Talán ott tartanék ahol sok más boldogtalan. Persze nem teljesen, biztos nagy öröm gyereket szülni az első nagy szerelemnek és hozzá menni mielőtt még dolgozna az ember vagy bármit is tapasztalna a nagy világból.

 

Petinek volt egy lakása a belvárosban. Albérlőkkel. Amint kiköltöztek onnan Peti be is cuccolt a panelba. Akkor kezdődtek szerintem az első nagyobb gondok. Kicsit eltávolodtunk egymástól. Ebben nagy szerepet játszott az új hobbim is. Egy online stratégiai játék. Erről később még mesélek.

 

18 lettem, elballagtam. Az életem egy szakaszának vége és talán egy új kezdete.

Már iskola mellett is ugye dolgoztam a tesóim cégénél, de csak délutánonként meg hétvégén. A suli befejeztével viszont, már majdnem minden nap melóztam és munkából haza érve gyorsan szendvicskészítés majd be a számítógép elé és játék hajnalig. Peti nagyon kedves, türelmes és jó volt hozzám mindig. Akkor nagyon nem érdemeltem meg. Háttérbe szorítottam őt.

         Nem is értem, hogy tudott elviselni és még szeretni is. Én ellenkező esetben nem tűrtem volna meg ezt a viselkedést. Ahhoz, hogy harmónia legyen egy kapcsolatban, fontos a közös érdeklődési kör.

De nagyon előre rohantam, a játék előtt, még felütötte a fejét egy változás és boldogság kereső akcióm. Hogy mi volt az, majd a következő fejezetben elmesélem.

 

— folyt.köv. —

Rossz élmény

2010 január 22. | Szerző: Solya

 

Halihó! Újra itt és folytatom a történetem.
Lássuk csak, reggeltől estig be voltam táblázva. De a barátaimat sem
hanyagolhattam el, főleg mert nem is hagyták volna.

És itt nem legjobb barátról,
hanem sok jó barátról van szó, akikkel egy osztályba jártam és életem felét
velük töltöttem. Ha nem lett volna elég, szombaton meló után még egy esti
buli is belefért egy miskolci szórakozóhelyen. Végül is 17 évesen az ember
lánya még nagyon szeret szórakozni.

Általában ebben az időpontban tudtam össze
egyeztetni azt, hogy a pasimmal is lehessek, de a barátaimmal is. Ahogy az
lenni szokott, egy kis kocsma vagy pub indításnak, majd hajnalig táncolás.
Ilyenkor általában nem dolgoztam másnap, vagy csak délutántól.

Ezt már kis idő elteltével nagyon soknak
érezte a szervezetem és a munkabeli frusztráltságom és a stressz kezdte felütni
a fejét bennem.

Korábban nem ütköztek így össze a
programok.

Suli mellett csak a haverokkal „bandáztam”
és a hétvége a buliról és az ivásról szólt. Az akkori pasim sokkal több gondot
szült nekem, lelkileg. Rolandnak hívták őt és nagyon temperamentumos és sekély
lelkületű ember. Nagyon akarta, hogy szeressék. Én meg olyan ember vagyok aki,
ha már nem is szerelmes, még akkor sem képes csak úgy kidobni valakit, főleg ha
az illető nem hagyja és még zsarol is. Roland egy nagyon meghatározó és fontos
momentuma az életemnek, holott nagyon sokszor átfutott az agyamon, hogy bárcsak
ne gabalyodtunk volna össze azon az estén abba a discoba. Olyan sok fájdalmat
okozott nekem és mégis egy éven át gyűrtük egymást.

 

Nagy korkülönbség is volt köztünk, de nem
ez volt a fő probléma ugye. Azt hiszem a harmadik hónap együtt járás után már
szakítani akartam vele, de nem ment. Olyan problémákkal küzdött Roland, amit
más csaj vagy megváltoztatott volna vagy csak úgy ott hagyta volna érte. Én nem
voltam képes ilyesmire, tekinthető gyengeségnek is, de vajszívűségnek is.

 

Hogy, hogyan mentünk szét végül vele… a mai
napig sem tudom. Körülbelül egy hónapon keresztül folyamatosan. De így vissza –
gondolva rengeteg dolgot tanultam belőle, megerősített lelkileg is. Ha mást nem
is, de azt talán te is megfogadhatod, hogy ami a múltban történik velünk,
bármilyen rossz élmény is, azt nem szabad úgy felfogni, bárcsak ki törlődne. Tanulni kell belőle és hidd el erősíteni fog. Rengeteget sírtam, gyötrődtem és „vacogtam”
akkoriban, de nem szeretném véletlenül se meg nem történtté tenni. Annak vége,
és kezdődött egy sokkal szebb és szívet melengetőbb kapcsolat, egy újabb
fejezet az életemben, egy újabb kaland, amibe fejest ugortam.

 

Petivel nagyon jól megértettük egymást,
nagy volt a szerelem és a veszekedés tabu volt, bimbódzó kapcsolatunkban.
Érdekes, hogy gyakorlatilag együtt járásunk kezdete óta együtt is éltünk és
egyikünknek sem volt furcsa vagy kellemetlen a helyzet, alkalmazkodtunk
egymáshoz.

Később, mikor már egy éve együtt voltunk,
kezdődtek a problémák. A családom és Peti jól megértették egymást… eleinte. Ugyanis
voltak olyan kis sajátos dolgai a páromnak, amit nem szabadott hagyni
felborulni, mert akkor már nem érezte jól magát.

Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, magunk
utáni elpakolás, esti higiéniai rituálé, ami 6emberes házban már nehezen össze egyeztethető. WC deszka incidens, ami szerintem minden lakásban feszkó, de
sorolhatnám. És itt Peti volt az, aki megkövetelt dolgokat, de mivel elég
visszafogott ember volt ezért csak célozgatott nem pedig rögtön adott hangot a
bajának. Engem ez zavart, főleg mert rengeteg elfojtott érzelem lehetett a
lelkében, amit nem adott ki. Azt hiszem nem én voltam, aki ezt orvosolhatta.

         Szült
elég sok konfliktust köztünk is ez a helyzet, de a bennem felgyülemlő
feszültség is, amit a munka szült és a monotonitás. Ezt kezeltük sokféleképpen,
ha kivárod, a következő fejezetben elmesélem.

 

— folyt.köv. —

Az első lépcsőfok

2010 január 12. | Szerző: Solya

Talán nem szabadna le kicsinyítenem az első melómat attól függetlenül, hogy nem egy fix dolog volt. Sokáig csináltam és talán, ha nem is vallottam be magamnak, szerettem.

Nem voltam csak egy eladó, akit lehet ugráltatni, nem volt próbaidőm és így meg kellett húznom magam mindenki előtt, mert akár mikor mondhatták: Köszönjük az együtt működést, de bárki betöltené szívesen a helyed.

 

Szerettem a munkatársaimat, voltak kis rituálék, amiket a főnökök távollétében rendszeresen űztünk. Szombat és vasárnap amikor 12 óráztam, amint ütött az este 7 óra, fogtam magam átmentem a helyi közértbe egy üveg fincsi Sangriáért és azt megiszogattuk zárásig, olyankor már senki nem jött be vásárolni és mi is jól éreztük magunkat.

Úgy vártam mindig a vasárnapot, akkor kaptam ugyanis a fizetést. Direkt kértem, hogy akkor adják oda, nem akartam minden nap gyorsan elkölteni azt a keveset.

Mindenfélét árultunk ezen a helyen, nehéz volt megtanulni mi hol van, ráadásul a főnöknek mániája volt az amúgy is át tekinthetetlen boltban még nagyobb káoszt csinálni.

 

Jó érzés volt, hogy suli mellett pénzt is kereshettem. Petinek ekkor még nem volt munkája ugye, de nagyon küzdött érte. Szerintem kicsit tehernek érezte magát a család vállán, pedig nem volt az. Megpróbált ő sok mindent, brókerkedni is. Holott nem az-az agitálós fajta ember. A szakmájában nem tudott volna, és nem is akart elhelyezkedni. Dolgozgatott ő különböző autó szalonokban is. És azt hiszem jól is érezte ezeken a helyeken magát. Ebben az időszakban még nem ütötte fel a fejét a válság. Amit így magunk közt szólva, csak kitaláltak, hogy mindenki féljen és elkezdjen spórolni.

 

De kanyarodjunk vissza egy kicsit hozzám. Azt hihetnéd, hogy a tanulás rovására ment a suli utáni munka majd hazaérve az, hogy ott a párom és vele foglalkozok. De én nem állítanám ezt feltétlenül. Tény, hogy nem voltam soha egy jó tanuló, de nem azért, mert minden mást csináltam tanulás helyett. Hanem mert eszem ágában sem volt leülni tanulni. Amit tudtam azt tanítási órákon sajátítottam el. Tehát, ha nem volt elég izgalmas az óra, nem kötött le, vagy a tanár nem volt a toppon akkor az a téma oda veszett az univerzumban. Ebből azt következtetni, hogy úgy bukdácsoltam át egyik osztályból a másikba, pedig nem.

Voltak tárgyak, amik nem is érdekeltek, na azokból rossz jegyeim voltak, de a többiből nem, mert még az órán megtanultam, megjegyeztem amit kell és így nekem könnyebb volt és szórakoztatóbb is.

Reggel 8-tól suli délután 2-ig. Majd 3-tól meló este 6ig. 7-re haza is értem. És még volt időm enni, fürdeni, picit a pasimmal lenni mielőtt 10-kor ágyba bújok.

 

Volt még sok dolog, ami ezek mellett belefért az időmbe pedig elég szoros menetrendnek látszik.

         Hogyan oldottam meg? És pontosan mik voltak azok a dolgok? Miért éreztem mégis, hogy csak telik az idő és nem jutok sehová? Légy hűséges és tudd meg a következő fejezetből.

 

 

 — folyt.köv.–

A kezdetek

2010 január 8. | Szerző: Solya

 

Először is bemutatkoznék. Kovács Teodóra vagyok. 23éves, miskolci születésű középmagas fehér bőrű fekete hajú lány. Nem tűnök ki a tömegből.

 

Jelenleg Budapest belvárosában élek, egy elég jó színvonalú albérletben a pasimmal és két lakótársunkkal. Munkám van, egyelőre egy számítástechnikai cikkekkel foglalkozó boltban, de csak megélhetés miatt maradok eladó. Ez eddig a legelviselhetőbb melóm az utóbbi 5 és fél évben, sok helyet elfogyasztottam már… és hogy hogyan jutottam el idáig? És mire törekszem? Ha kíváncsi vagy, elmesélem.

Talán ott kezdem a történetem, hogy mi okból is kerültem fel Pestre Miskolcról.

Mindig is egy monogám típusú csaj voltam. Ha valakivel összejöttem akkor az minimum 3-4 hónapos kapcsolat volt, de általában az 1év volt a határ. De most ne is átlagoljunk, beszéljünk arról az egy kapcsolatról, ami rádöbbentett, hogy nem akarok vidéki sablon maradni.

 

Nagy szerelem volt az elején, ahogyan az a mesékben van. Teljesen oda voltunk egymásért és mindketten biztosak voltunk benne, hogy nekem Nagyapátiné lesz a nevem és Dániel lesz az első fiunk neve. Jaj, el is felejtettem mondani, Nagyapáti Péternek hívják egykori pasimat. Magas, barna hajú, barna szemű, okos, törekvő, becsületes és tökéletes férj alapanyag.

 

Persze rögtön próbatételekkel kezdődött a kapcsolat. Nem lehettünk rögtön egymás karjaiban éjjel nappal. Külföldi időszakos munkája miatt csak havonta kétszer találkoztunk és ez még jobban felcsigázott minket. Mikor is eljött a tél és haza költözött, már egyből arra a döntésre jutottunk, hogy hozzám költözik. Na nem, természetesen nem egyedül laktam. A családommal. Van két nálam idősebb testvérem és a szüleim. De nagyon liberálisak, szóval azonnal belementek, hogy velünk éljen.

Voltak feltételek is. Lévén, hogy édesapámnak idényes munkája volt így csak édesanyám fizetéséből éltünk, és amit még a tesóim hozzá tettek, tehát gyorsan kellett Petinek munkát találnunk, és nekem is. Ekkor még csak 17 voltam.

 

Iskolába jártam, de sose volt ellenemre, hogy suli mellett dolgozzak. Így elkezdtem napi 3órában besegíteni a testvéreim cégénél, mint árufeltöltő és értékesítő. Az első és eddig egyben a leghosszabb időtartamú munkám kezdetét vette, nem volt leányálom és csak „kiskönyves”.

Hogy milyen volt a hely és miket váltott ki belőlem… remélem, érdekel és elolvasod a következő fejezetben.

 

   — folyt.köv.–