Hosszú idő után újra jönnek a
szavak, gondolatok. Már egy hónapja nem tudtam írni. Elég nehéz szakasza volt
az életemnek ez a lopásos trauma.
Persze tettem feljelentést a
rendőrségen ismeretlen tettes ellen, felmértük a kárt. Tudtam, hogy nem vagyok
köteles kifizetni, de veszélybe került az állásom. És jól sejtettem, először
megpróbálkoztak kifizettetni velem a boltot ért károkat, de miután tudtam, hogy
nem tehetik ezért védtem magam.
Ezt követően egy hét után elküldtek. Nagyon
hosszú procedúra volt, mert közös megegyezéssel akartak elküldeni, de mivel én
nem akartam eljönni ezért körülbelül egy hónapig elhúzódott az elbocsátásom,
mire sikerült megegyezni.
Kínos beszélgetések tömkelege. Nem kívánom senkinek azt a megpróbáltatást és
ideget, amit át kellett élnem akkor. Viszont így visszagondolva örülök, hogy
így alakult. Főleg azért, mert ez is erősebbé tett és tanultam a dologból.
Újra neki állhattam munkát keresni.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon miért nem tudok egy helyen sem
megmaradni. Ez az ékszer üzlet volt a legtovább, de itt is közbe jött valami.
Keresem az igazit? Csak sok tapasztalatot kell szereznem még mielőtt, rátalálok?
Sok pályázatot adtam be nap, mint nap, de
nem jöttek visszajelzések. Laci segítségével elmentem egy állás interjúra egy
elég széles tevékenység körű céghez, ahová fel is vettek. Ki sem fogod találni
mi volt a munkám.
Call centeres. Már korábban sem rajongtam
ezért a munkáért, de szívvel lélekkel oda tettem magam, mert szükségem volt a
munkára, pénzre. Igyekeztem minél jobban megfelelni az elvárásoknak és közben
küzdöttem saját magammal. Valóban ez lenne az életem? Egyik helyről vándorolni
a másikra? Olyan munkákat végezni, amikben nem lelem örömöm egy kicsit sem?
Amikor próbálsz mosolyogni, hogy igen-igen,
tetszik a munka és a
valaki megszólítana az utcán, hogy felkínálja neked álmaid állását. De ezek
csak álmok. Semmit sem kínálnak arany tálcán. Főleg nem manapság. Talán csak,
egyedül Magyarországon nem tudták még teljesen eltüntetni a gazdasági válság
nyomait, még mindig nagy a munkanélküliség. Nem lehet, nem szabad válogatni.
Gyűrtem, akartam csinálni a telefonálgatós
melót is, de az agitálást sosem szerettem. Ment, de nem volt a szívem csücske.
Elérkezett a kampány csend. Nem nagyon
akadt munka és sokunktól elbúcsúzott a cég, mondván, hogy majd szólnak, ha újra
lesz annyi munka.
Kezdett hatalmába keríteni valamiféle
depresszív hangulat, hogy folyton munkát kell keressek és nem jutok sehová.
Csak kapálózok és megfulladok. Ennek ellenére még mindig hittem, hiszek abban,
hogy minden okkal történik és ebből is csak tanulhattam.
Bianka talált magának egy jó munkát, jó
időbeosztással és fizetéssel. Örültem az örömének, mert tetszett neki, amit
csinált és lefoglalta magát. Szerettem volna én is olyan munkát találni. Ha
reggel elindulok munkába akkor örömmel teszem és nap végén nem úgy megyek haza,
hogy na végre vége a napnak. Hisz azért élünk, hogy élvezzük a minden napokat.
Én legalábbis ezt vallom. Talán ezért sem engedi a sors, hogy egy olyan helyen
legyek, ami nem nekem való, vagy nem vagyok tőle boldog. Egy felsőbb hatalom
vigyáz rám és egyengeti utam.
De
vissza a valóságba. Ezt követően újra álláskeresésből álltak a napjaim és
bekövetkezett még valami, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Erről a
következő fejezetben mesélek.