Viki meséje.
Nagyon sokat hallgattam őt, mintha mindent tudott volna és mégis keveset. Egy
olyan zóna vette körül, ami megvédte a felé táplált hitetlenségektől, persze
mikor nem volt jelen nem tudtad bevallani magadnak, mégis csak hiszed a
szavait.
Ebben és
abban ne bízz. Ezt és azt ne hidd el, csak ha teljesen bizonyos vagy benne, de
teljesen bizonyos soha nem lehetsz. Én próbáltam alkalmazkodni sok mindenben,
mondhatni másból se állnak a napjaim, csak abból, hogy másokhoz alkalmazkodok,
de ez se elég valahogy. Mindig én jövök ki rosszul és húzom a rövidebbet, talán
épp ezért én vagyok az, aki a legtöbbet tanul az esetekből, és ez erősebbé is
tesz. Így talán nem bánom a dolgot. De csak így lehet tanulni? Tapasztalatot
szerezni?
Azt se kellett volna annyiban hagynom, hogy
a szabadságomról haza rángattak, de mégis tűrtem és így bele sodródtam abba,
hogy kihasználták a „mulyaságomat”. Közeledtek a hidegek. A fázós estéken még
több okunk volt egymáshoz bújni, egyszerű romantika költözött a lakunkba. Apró
boldogság magok és ebből sosem volt elég és sosem fogyott el.
Itt az ősz. A narancsos táj külön
élvezettel gyönyörködteti a szemeimet és fotózásra ihlet. Imádom a sok színt és
talán még vidámabb, mint egy két nyári táj. Megmaradt hobbinak a fotózás. Pedig
nagy terveim voltak, hogy majd milyen híres fotó művész leszek, de talán ezen a
pályán is csak azt ismerik el igazán, aki milyen tanult és diplomás. Nekem nem
volt rá pénzem, hogy címet szerezzek. Maradok mezei fotós, aki megbízik a mezei
kritikákban és nem épít hiú reményeket.
A munkahelyemen közölték velem, ha eddig
nem vettem ki a szabadságomat, akkor most már ne is tervezzem, hiszen a
szezonra való tekintettel már nem vehetem ki. És ez persze mindenkire vonatkozott.
Persze jó, ha az ember pénzt keres minden adandó alkalommal, de kell a pihenés,
a szeretteiddel való gondtalan együtt lét. De mit tudsz tenni? Örülsz, ha van
munkád és tűröd a zsarnokságot. Elviseled a megpróbáltatásokat és várod a
lehetetlen elismerést.
eltörpült azért a munka mellett. Három generáció volt egy fedél alatt és ez
elég sűrűn ott bukott ki, hogy nem ugyanazok voltak az értékrendek, persze
senki sem akarta megbántani a másikat, de a maga igazát mindenki kivétel nélkül
szajkózta. Jöttek a megbánások, de a téma ugyanaz maradt másnapra is. Laci
mérlegelt, azt mondta igazságtalanság volt részéről, hogy hagyta,
alkalmazkodjak hozzá és tűrjem a nézeteit, hogy ő majd csak saját lakásba
költözik legközelebb. Nem fogja mások zsebét tömni. Tehát elgondolkodott ezen
és úgy döntött menjünk albérletbe.
Nagyon megörültem ennek a döntésének. És
nem azért mert eljövünk a családjától, hisz nagyon szerettem/szeretem őket.
Hanem azért, mert ez már valamiféle felnőtt és öntudatos érzéssel töltött el. A
barátnőm Bianka is csatlakozni akart hozzánk, aminek nagyon örültünk. Ő sem
talált munkát Miskolcon és megelégelte a dolgot. El kezdett keresgélni
Budapesten, mi meg szorgosan gyűjtöttünk az albérlet kínálatok linkjeit. Csak
úgy repkedtek az e-mail-ek, hogy ezt nézd meg, az milyen? Aztán szép lassan
elkezdtünk „terepre” kijárni. Megtalálni a legjobbat nem lehet két perc alatt
az biztos.
Bianka
talált magának egy állást. Én görnyedtem a karácsonyi szezon, ijesztő közelgése
alatt, Laci pedig tárgyalt a lakásügyben a tulajokkal. Lassan, de biztosan
közeledtünk a megfelelő lakás felé. Erről majd a következő részben mesélek.