Állásra fel

2010 május 13. | Szerző: Solya |

 

Elkezdődött a munka keresés
időszaka, Lacinak is kellett munkát találjunk és persze nekem is. Nehéznek
indult, mert pont ebben az időben volt a „válság” a legkritikusabb.

         Lacinak
volt megtakarított pénze, amit még külföldön való tartózkodása alatt tett
félre. De ez rohamosan fogyott. Kifényeztük hát az önéletrajzainkat és
jelentkezni kezdtünk mindenféle állásokra. Én legalábbis mindenre, amire csak
lehetett. Laci azért megszabta, hogy olyanokra fog jelentkezni, amik
megfelelnek az elvárásainak. Kapjon céges mobilt, kocsit, egyéb juttatásokat.

Nekem az első munka az ősszel jött össze.
Az egyik nagy bevásárló központ cukrászatán kaptam kisegítői munkát. Gondoltam,
nem a legjobb, de fizetnek érte. És tényleg nem volt a legjobb. Sőt… Három féle
beosztás, kevés pénzért és 8órában kellett egyfolytában robotolni. Olyan voltam,
mint akit kifacsartak.

Egyáltalán nem vettem komolyan, hogy nem
szabad a munkákkal csak úgy dobálózni. Így három hét után ott hagytam ezt a
munkát. Egyik reggel felmentem a főnökhöz, közöltem vele, hogy mi a helyzet,
eztán haza mentem, lefeküdtem az ágyra és aludtam, mint aki még soha nem aludt
egy szemhunyásnyit se.

Laci támogatott és mondta, hogy jól tettem.
Így aztán végképp biztos voltam benne, ez nem volt egy rossz döntés.

 

Viszont, amikor már az ezt követő hónap
végére sem találtam semmit, kezdtem kétségbe esni. Egyetlen egy interjúra
hívtak be. A belvárosba. Fel is vettek és következő héten már kezdtem is. Azt hiszem,
nem kell neked mondanom, hogy milyen hátrányokkal jár az, ha csak jutalékos
rendszer van egy munkahelyen.

Kerek három hónapig próbáltam érvényesülni
ezen a helyen. Voltak hullám völgyek, mikor semmi kedvem sem volt neki állni
dolgozni. Annyira letört a sok negatív visszajelzés. A munka lényege telefonon
keresztüli értékesítés volt. Nem mondhatnám, hogy nem ment nekem, csak fura
módon egy komolyabb érdeklődőmből se lett szerződés, át kellett adnom az ügyet
a főnöknek, ha odáig jutottunk, hogy szerződik velünk a cég. Átvertek,
egyértelműen. Túl jóhiszemű vagyok és ezt akkor még nem láttam át.

 

Idő közben Laci is talált kisebb nagyobb
munkákat, mert hát nem ülhet otthon egész nap a nagy halra várva. A szülei
rugdosták, hogy csináljon már valamit.

 

Ebben az időben már kiteljesedett egy olyan
valami köztünk, amit szerelemnek hívnak. Imádtuk egymást mindenestül. Ha nem
lett volna rajtunk kívül semmi és senki az sem érdekelt volna minket. Ha
megszűnik körülöttünk a világ, a semmi közepén lebegve lettünk volna boldogok
egymás karjaiban.

 

Így visszagondolva, nagyon komolytalanul
álltunk mindenhez, főleg a munkához. Eljött a karácsony és elterveztük, hogy
leutazunk Miskolcra a szüleimhez. Nekem január 5.-én kellett csak vissza mennem
dolgozni, Lacinak meg még mindig nem volt munkahelye. Annyira jó volt pihenni,
semmivel sem törődni csak egymással, hogy ott töltöttünk vagy 3 hetet egyhuzamban.

 

Nagyon élveztem minden egyes percét, odáig
voltunk egymásért. Mikor visszatértünk Pestre, bele vetettünk magunkat a munkakeresésbe,
mert a pénzmag teljesen kiapadt és kezdett az a nyomás nehezedni ránk, hogy az
ő szülein élősködünk és ezt nagyon nem akartuk. Csak teltek felettünk a hetek,
munka nem volt, de nem rontotta kedvünket, mert a szerelem annál nagyobb és
erősebb volt. Azt mondtuk, míg világ a világ, ha mi együtt vagyunk, semmi baj
nem történhet. Együtt erősek vagyunk és soha nem volt még úgy, hogy ne lett
volna valahogy.

 

Kis protekcióval tán, de sikerült találnom
valamit. Lacinak is hamarosan jött egy lehetőség. Hogy mik voltak ezek. A
következő fejezetben elmesélem.