Ez már megint egy unalmas hétvége

2010 március 25. | Szerző: Solya |

 

Még
általános iskolás koromban sokat szerepeltem mindenféle előadásokban,
színdarabokban, még díjakat is nyertem egy-kettővel. Tetszett is, és szerintem
jól ment nekem.

 

Ez a
társulat ahová elszegődtem, elég kicsi volt, de annál lelkesebb. Szeltük
Magyarországot keresztbe, hosszába. Mindenfelé mentünk fellépni és izgalmas
volt, minden nap máshol alakítani a csalót vagy a bájos hercegnőt. Nem volt
nehéz megtanulni a szöveget és összegyakorolni, mert mindenki rendelkezett
legalább egy kevés színjátszós múlttal.

 

Szeretek utazni, de az hogy
minden nap 3-4órát vándorlással töltöttünk, kicsit kiölte belőlem ezt a
szeretet és nagyon lefárasztott egy bizonyos idő után. Nagyon rövidnek tűntek a
nappalok, korai kelés, hosszú kocsiút, gyors előadás majd újabb hazaút és már
ott volt este 6-7 óra. Szinte semmihez nem volt már kedvem mikor haza értem,
fáradt voltam és nyűgös.

A munka részével csak egy
minimális gond volt, amivel szerintem minden színész küzd fellépés előtt, a
lámpaláz. Nálam ez hasi görcsök formájában jött elő, és heves pulzus kísérte.
Viszont mikor kiléptem a színre, mintha elvágták volna. Megnyílt előttem a
világ és olyan átszellemülten tudtam azonosulni az aktuális szerepemmel, mintha
nem is előadás lett volna.

Mikor bevettek a csapatban,
tisztában voltam vele, hogy nem sokáig fogom csinálni, mert nem volt jó a
fizetés. Igazából a rezsi rám eső részét éppen fedezte, és akkor még nem ettem
semmit… Sajnos ez épp elég ok.

Újra elkezdtem munka után
járni, de semmi siker nem talált rám. Ezért köztes megoldásként visszamentem a
régi munkahelyemre és ott húztam az igát.

Egyre csak fogyott a nappalok
hosszúsága és én alig vártam a hétvégéket hogy végre lazíthassunk egy kicsit. Ilyenkor
általában átjöttek barátok pókerezni vagy italozni kicsit, esetleg utána egy
kis buli valamelyik helyi szórakozó helyen. Jónak tűnt ez kikapcsolódásképpen.
Egy ideig. Teltek a hetek és észre se vettem mennyire monoton lett az egész.
Amikor egyik szombati nap rádöbbentem, nincs kedvem barátokhoz, bulihoz,
iváshoz. Más kikapcsolódás kell. Visszatértem a játékhoz.

 

Tudom, ez most lehangolónak
tűnik, de az ottani haverokkal és a játék érdekességeivel, sokkal jobban ki
tudtam kapcsolni, és egyfajta hobbimnak éreztem az egészet. Amit persze Peti
nagyon nehezen tűrt el.

Felütötte a fejét a háziasszony
incidens.

Az, hogy a játék elveszi az
időmet az otthoni tennivalóktól. Azt tudni kell rólam, hogy soha nem voltam egy
konyhatündér, sőt! Kifejezetten utálok főzni, sütni. Tisztában vagyok vele,
hogy ez a tulajdonság egy nőt tekintve nem túl pozitív, de sose rejtettem véka
alá. Szívesen kitakarítok vagy mosok, de körülbelül ennyi.

Peti sokat dolgozott és mielőtt
haza ért, szerintem arra számított, hogy valami főtt vacsival várom haza. De
hiába. Sok vita kerekedett ebből, de egyikünk se értette meg a másik
nézőpontját.

Nagyon szégyelltem magam,
amiért nem vagyok képes neki főzni, próbálkoztam vele, de eléggé félre sikerült
próbálkozások voltak ezek.

 

        Beállt az életünk egy síkra. Napközben munka volt, amikor este
éjszakás volt akkor hajnalig játszottam, hétvégén meg a számomra már unalmassá
vált haverozós programok. Ki kellett libbennem ebből, mert előbb utóbb bele
őrültem volna.

 

— folyt.köv. —